Azok, akik az írással hadilábon álltak- főleg az iskolában- az őket ért kudarcok miatt, amint tehetik, megpróbálják az kézzel írást felnőtt életükben elkerülni.

Mai világunk a kézírást egyre inkább háttérbe szorítja, a számítógép pedig nagy segítség azok számára, akik szeretnék, hogy nehezen olvasható, vagy követhető írásukat jól olvasható írással cseréljék fel. A gép ebben az esetben igazi jóbarátnak minősül, sőt gyakran azoknak, akiknek az írás hagyományos eszközökkel problémát okoz, az elektronikus írás semmiféle nehézséget nem jelent. Ennek bonyolult magyarázata leegyszerűsítve annyi, hogy a kézírás, illetve a gépelés, mint folyamat teljesen más úton közelíti meg a végeredményt. Más folyamatok, más rendszerben kapcsolódnak egymáshoz az egyik, illetve a másik esetben.

Manapság azoknak, akiknek a kézírás komoly gondot okoz, akár középiskolában, akár a felsőoktatásban felmentést kaphatnak a kézírás alól, ehhez természetesen szakértői véleményre van szükség. Ugyanakkor maga a világ, így az oktatás is abba az irányba halad, hogy a nagyon egyéni, így esetleg nehezen olvasható írások helyett  egyre gyakrabban inkább a géppel írt változatot kérik.

Aki mégis szeretné, hogy írása akár kamaszként, akár felnőttként rendezettebbé váljon, kérhet segítséget tapasztalt logopédustól, aki minden esetben elsősorban arra próbál választ találni, hogy mi okozza a konkrét problémát az írásnál, melyik az a képesség, amelynek fejlesztésével a végeredmény jobbá tehető. Felnőttként az akarati tényező, a gyakorlásra fordított idő arányában lehet számítani a diszgráfai elhalványodására.

Zárásként álljon itt egy olyan asszony írása, aki könyvben vallott arról, hogy neki miért volt nehéz írnia, és miért nem adta fel mégsem.

„Azoktól, akik oly hibásan írnak, mint én, szokatlan, hogy szívesen írjanak levelet, de én szeretek. Könnyebbnek találom, hogy néhány sort vessek egy levelezőlapra, mint a telefonálást: ki kell keresni a telefonkönyvből a számot, s mindaddig észben tartani, amíg tárcsázok.

Levelet kapni viszont nem szeretek – kivéve a szerelmes, vagy családi leveleket. Ha reggel gépelt levél érkezik valami jótékonysági szervezettől, ügyvédtől vagy könyvelőtől, el van rontva a napom. Ezek a levelek órákig a zongorán hevernek, mielőtt elolvasnám őket. Csak amikor egészen csendes a ház, akkor gyürkőzöm neki, hogy kisilabizáljam őket.

Évekkel ezelőtt valaki gyakran mondta nekem: „Írjál. Nagyon szeretjük a leveleidet. Mindig olyan mulatságosak”. Soha eszembe sem jutott, hogy a helyesírásom volt „olyan mulatságos” – azt gondoltam, hogy szellemes volt.

Gyermekkoromban levelet írtam Sir Winston Churchillnek. Vagy harmincötször lemásoltam, mire helyes lett. „Uralma” a végén járt ekkor, s én az alkalmazott új irányvonallal kapcsolatos egyet nem értésemet – vagy egyetértésemet? – írtam le.

A nagy emberektől érkezett levelek szövege nem jelentett számomra igazi értéket: Sir Winston, Compton Mackenzie, Walt Disney, J. P. Donleavy – csak néhány név a sok közül – akik levelei ma nagyon érdekesek lennének számomra, s én hagytam mindet elkallódni.

De – mint sok más nő – a romantikus leveleket megőriztem, bár némelyikük épp arra az időre emlékeztetett, amikor szegényes írásom közvetített köztem, s valaki között a világon, akire hatni akartam. Ezért az én romantikus éveim a tanulás óráival, szövegek olvasásával és szerepek tanulásával teltek el, s tizenéves koromban szinte elmúltak. Éjszakáim a szövegekbe mélyedéssel teltek.

Amikor azonban 1964-ben találkoztam Marcel Marceau-val, a romantika újra alakot öltött. Az öltözőjében találkoztunk, egyszemélyes pantomim műsorának egyik előadása után, majd meghívott egy estélyre, melyet tiszteletére rendeztek. Emlékszem, majdnem egy egész csirkét megevett. Az étvágya mindig bámulatos volt.

Barátságunk csaknem teljesen levelezéssel zajlott, mivel Marcel folyamatosan úton volt valahol a világon. Ez volt életemben az állandó levélírás időszaka, s a helyesírásom mérhetetlenül sokat javult, mivel minden kétes szónak utánanéztem a szótárban, vagy megkérdeztem valakitől telefonon. Számomra életbevágóan fontos volt, hogy a Marcelnek írt levelek érthetőek és nyelvtanilag hibátlanok legyenek. A szókincsem, ami legalább olyan siralmas volt, mint a helyesírásom, ugrásszerűen fejlődött a Roget szótár állandó használatával. Ez az „ugrás” ahhoz elég volt, hogy a levelek nagyratörőnek mutassanak. Mégis, Marcelnek köszönhetően, sokat fejlődött a szókincsem.

(.......)

Furcsa módon különös jelentőséget kaptak életemben ez időben a macskák. A váratlanul támadt írás-láz eredményeképpen számtalan íróval megismerkedtem, s egyikük azt ígérte, hogy napi öt új szóra fog megtanítani. Az első két szó, amit tőle tanultam az „alkalmazkodó” (obsequious) és a „hízelgő” (sycophant) volt. A kezdet jól sikerült, egy hét alatt kb 25 szóval gyarapodott a szókincsem, - amikor egy napon megkértem „tanítómat”, hogy hét végén ügyeljen a macskámra, s adjon neki enni. Amikor visszatértem a lakásomba, az én vörös színű, kb. kilenc hónapos cicám kosara is eltűnt, csak a tányérkájában volt egy kis tej. Felhívtam íróbarátomat, hogy megtudjam mi a csuda történt. A vonal másik végén mindennapos nyugalommal közölte velem:

-„A macska? Ja, beraktam a kosárba, s adtam öt fontot egy öreg hölgynek, hogy dobja a folyóba. Úgy éreztem, hogy a macska közénk állt – majd hozzátette – a munkában.”

Teljesen kábultan tettem le a kagylót, s az ablakhoz rohanva hívni kezdtem a cicát. Egész éjjel kiabáltam, az ablakban lógva, bömbölve, üvöltve.

Így ért váratlan véget az én szókincs-fejlesztő leckém, s mindmáig nem tudok egy új szót megtanulni anélkül, hogy ne gondolnék az én szegény cicámra.”

 A szöveget Susan Hampshire: Egy színésznő küzdelme a szavakkal című könyvéből idéztük.

Kedves Érdeklődő!

Ha segítségre van szüksége beszédével kapcsolatban, várjuk jelentkezését. Ha kérdése van az itt olvasottakkal kapcsolatban, válaszolunk azokra.

szolgáltatások | online jelentkezési lap | elérhetőség