„Most akkor mi is leszel?”— kérdezi kissé bizonytalanul a nagymama az unokáját, akit most vettek fel az egyetemre, kommunikáció szakra. Újságíró vagy tévés, magyarázza a gyerek helyett a büszke anyuka. Hát akkor miért nem úgy mondod, motyogja a nagymama kicsit megnyugodva.
Az utóbbi egy-két évtizedben szinte nap mint nap halljuk a kommunikáció szót, s a média korában elsősorban a tömegkommunikációra gondolunk: híreket hallgatunk, sőt, híreket gyártunk, adjuk-vesszük az információt, mint a piacon az árut. Bár a kommunikáció kutatása komoly tudomány, természetesen nem kell egyetemre járnunk ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk, hiszen ezt tesszük születésünktől fogva: közös jelrendszerre, az anyanyelvünkre, esetleg a jelnyelvre alapozva próbáljuk megértetni magunkat, ki akarunk fejezni valamit, úgy, hogy a másik megértsen minket. Az állatok is kommunikálnak ugyan, hiszen másképp nem tudnának életben maradni, kommunikációjuk azonban mindig csupán az egyed primer érzéseinek kifejezését szolgálja. Köztudott, hogy egyes majomfajták igen magas intelligenciával rendelkezhetnek, akár eszközkészítésre is képesek. Ennek ellenére, ahogy Noam Chomsky, a világhírű nyelvész írja, “a nyelv fajspecifikus emberi sajátság, és még az intelligencia alacsonyabb szintjén is, a patologikus szinteken, olyan nyelvtudást találunk, amely tökéletesen elérhetetlen egy majom számára." Csak az ember képes tehát arra, hogy érzelmektől nem befolyásolt gondolatokat is közöljön, hogy többértelmű üzeneteket közvetítsen, hogy beszéde árnyalt legyen, mögöttes jelentéseket is tartalmazzon. „Autóval vagy?” – kérdezi Péter a kollégáját. „Igen — válaszolja Laci —, de sajnos már öten vagyunk.” Egy majom, ha tudna is emberi nyelven, sohasem válaszolna így erre a kérdésre, ugyanis nem értené meg, hogy a kérdés nem arra vonatkozott, hogyan jött ide Laci és hogyan ér haza, hanem arra, hajlandó-e hazavinni Pétert. De ugyanez az alapja annak is, hogy az ember vicceket tud kitalálni: úgy képes kombinálni az egyes nyelvi jeleket, hogy azok többrétegű jelentéshálót hozzanak létre. Az ember beszéd hangsúlya, hanglejtése, taglejtése és mimikája szintén olyan komplex, hogy a tudósok szerint az állati kommunikációt nem lehet összevetni az emberi beszéddel.
Kommunikációról csak olyan folyamat esetében beszélhetünk, amelyben legalább ketten vesznek részt, ezt sugallja a szó latin töve is: "communis" azt jelenti, közös. Az egyoldalú kommunikáció értelmetlen, ha nem értjük a másikat, ha nem tudjuk megértetni magunkat, akkor közölnivalónk megreked valahol félúton. Ha hiába magyaráztuk a fodrásznak, milyen frizurát szeretnénk, és a fodrászszékből felállva lehajtott fejjel menekülünk haza, hogy aztán napokig ne szívesen menjünk ki az utcára, az ugyanúgy egy kommunikációs hiba eredménye, mint amikor két szomszédos ország képtelen közös nevezőre jutni egy nyelvtörvény ügyében. „Milyen bunkó” – gondoljuk, ha valaki nem köszönti kollégáit reggel megérkezéskor, tapintatlan kérdéseket tesz föl, nem hagyja, hogy végigmondjunk egy mondatot, esetleg ordítva telefonál a könyvtárban. Az ilyen ember „tudományosan” szólva kommunikatív inkompetenciában szenved: nem elég ugyanis az, ha beszélünk egy nyelvet, azt is tudnunk kell, mikor, hol, kinek, hogyan mondhatunk bizonyos mondatokat. Az idegen nyelvet tanulók jól tudják, hogy a szavak és a nyelvtan mellett jó néhány egyéb dolgot is meg kell tanulnunk, ha jártasak akarunk lenni egy adott nyelvben: nem árt ismernünk az ország, a térség kultúráját, elsajátítani a helyes kiejtést és az intonációt is. Például, ha angol nyelvű vendéglátónk vacsorára invitál minket, és mi helyes nyelvtani szerkezettel, de a jellegzetes magyar hanglejtéssel válaszolunk, akkor válasz úgy hangozhat egy angol anyanyelvű ember fülében, mintha azt akarnánk mondani, „na, más se hiányzott még.” (Persze, hacsak nem telefonon beszélünk, egy kedves mosoly azért segít abban, hogy vendéglátónk megértse, valóban örülünk a meghívásnak, hiszen a testbeszéd nagyon fontos részét képezi az emberi kommunikációnak.)
Mint látjuk tehát, a kommunikációs folyamatnak rengeteg összetevője van. A 21. században, az e-mail és a szöveges üzenet korában pedig számtalan eszköz áll már rendelkezésünkre ahhoz, hogy kérjünk, kérdezzünk és válaszoljunk. Az emberek közötti legfontosabb kommunikációs eszköz azonban még mindig a beszéd. „Ez még nem tud beszélni? Akkor hogy játsszak vele?” – nézett barátnőm hároméves kislánya kétségbeesve az anyukájára, amikor megpróbálták „összeterelni” a másik család egyéves kislányával. Igaz, a gyerek szinte mindent megért már jóval azelőtt, hogy beszélni tudna, mégis, minden szülő ismeri azt az érzést, amikor a gyerek kimondja az első szót. Innentől kezdve bizony megváltozik az élet: új világ nyílik, a kicsi már nemcsak fogadni, hanem adni is képes az információt, és ilyenkor kezdődik az is, hogy már vigyáznunk kell, mint mondunk a gyerek előtt, hiszen gyermekünk ártatlan arccal képes továbbadni féltett családi titkainkat, esetleg azt, mit mondott anyu a nagyiról tegnap.
A gyerekhez való beszédet természetesen nem elég csak akkor kezdeni, amikor már a gyerek is beszél. Ha nem beszélünk folyamatosan kisbabánkhoz már az első napoktól, sokban hátráltatjuk a kicsi beszédfejlődését, hiszen a megszólalás, az első szavak kimondása csak utánzás révén jöhet létre. Gondoljunk csak Maugli történetére, amely, sajnos, nem csak egy mese: a tudósok több olyan esetet tártak fel, ahol a magára hagyott vagy vadonban túlélő gyermeket állatok tartottak életben, ők nevelték fel. Ezek az esetek is bizonyították, hogy a nyelvtanulásnak léteznek időbeli korlátai, ezek a gyerekek ugyanis soha nem tanultak meg beszélni. Az édesanyák ma már általában azzal is tisztában vannak, hogy a méhen belüli kommunikáció nagyon fontos. Túlzás persze, ha a babának angol nyelvleckéket játsszunk le, gondolván, hogy ettől könnyebben tanul majd nyelveket, de a vizsgálatok szerint az újszülött képes felismerni azokat a hangokat, amelyeket magzatként sokat hallott: több női hang között megismeri, melyik az édesanyjáé, de reagál olyan zenedarabokra is, amelyeket az anya gyakran hallgatott terhessége idején.
A beszéd, sőt, a beszélgetés elsajátításához legjobb mód az, ha minél többet beszélünk tehát. Persze, ne cél és szünet nélkül tegyük, de számtalan házasság bukott már meg a felek között fennálló folyamatos kommunikációs zavar miatt. A manapság divatos önsegítő könyvekből akár ötleteket is meríthetünk, számtalan írás foglalkozik ugyanis azzal, hogyan oldjuk meg a kommunikációs problémákat — és nem csak párkapcsolatunkban, de az élet egyéb területén fennállóakat is. Tudjuk, nem sokkal az után, hogy a gyerek megtanul beszélni, beköszönt a „miért” korszak. Fontos, hogy ilyenkor válaszoljunk a gyerek kérdéseire, még akkor is, ha fáradtak, idegesek vagyunk, ha úgy érezzük, ezt már századszor mondjuk el. Villamoson, buszon utazva vagy a játszótéren sok esetben lehetünk tanúi annak, hogy a gyerek kérdez, „be nem áll a szája”, a szülő pedig csak egy „nem tudom”-mal válaszol, esetleg meg sem szólal. A gyerek, akihez nem beszélnek eleget, rövid idő után maga is elhallgat, és nem csak kérdezni nem fog, de magáról sem tud majd beszélni. A beszélgetés pedig fontos terápiás jelleggel bír: ha elmondjuk a bánatunkat, megosztjuk az örömünket, megkönnyebbülünk, hiszen azzal, ha elbeszélünk valamit, fel is dolgozzuk azt. Gondoljunk csak arra, hányszor mentünk haza sokkal bizakodóbban egy jó baráti beszélgetés után, hányszor éreztük azt, hogy a bajunk talán nem is olyan nagy, nem is megoldhatatlan. A beszélgetést is gyakorolni, tanulni kell, ehhez azonban nem kell kommunikáció szakot végeznünk. Épp elég, ha odafigyelünk a körülöttünk élőkre, és „vesszük” az üzeneteit, válaszolunk azokra.
 | doc | 39.5 KB | Jelentkezési lap |
