"Én még őszinte ember voltam…" – írja József Attila, s a szakemberek szerint valóban: a gyermek azt mondja, amit gondol. Többnyire – teszem hozzá én.
Ígérgetem én itt egy ideje a beszédről szóló nagyobb lélegzetet, hát apró darabkák csak kibukkannak imitt-amott. Most éppen emitt. A gyermeknyelv (legalábbis a mi gyermekeink nyelve) ugyanis nem csak sajátos, hanem olykor rejtjelezett is: a csemete mond valamit, és egészen mást ért alatta. Az alábbiakban megkísérlem lefordítani, hogy a különböző helyzetekben melyik közlés mit takar. Bár persze az is lehet, hogy mindez csak a gyermeknyelv-érzékkel, avagy gyermek-nyelvérzékkel kevéssé megáldott szülő belemagyarázása…
Ha „felnőtt-dolog” kerül az asztalra (vonalzó, boríték, hivatalos irat, feladóvevény, ragasztó, csomagolópapír…), a gyermek azon nyomban mindent eldob, ami a kezében van. Rohan, mert részese akar lenni… hogy minek? Mindegy, mindennek. Ilyenkor aztán próbálkozik. Nézzük, mit mond – és mit gondol:
"Segítek, jó?" – Én akarom csinálni!
"Megnézhetem?" – Add már ide!
"Megnézem, jó?" – Hozzá kell nyúlnom.
"Csak megnézem!" – Már fogom is.
S amikor már minden lehetőséget kimerített, sőt az adott tárgyat is visszavettük tőle, lassan rádöbben, hogy neki itt ma nem terem babér. Ekkor hosszú morfondírozás után újra megszólal - "- A kanál mire való?". A dörzsölt szülő azonban pontosan tudja, hogy ez a kérdés csak annyit jelent: Legalább egy perce nem szóltam egy szót sem.
A sétálás csak a mindentudó (és többnyire butuska) szülői kézikönyvek szerint okoz minden esetben osztatlan örömet. Van, hogy a csemete a háta közepére kívánja (ilyesmi persze a szülővel is megesik), de mivel maga sem tudja pontosan, mi baja, rejtjelezni kezd. Nézzük, mit mond – és mit gondol:
"Fázom!" – Menjünk már haza.
"Viszket a lábam! " – Mikor fordulunk már meg?
"Meleg a sapka!" – Legalább a kezem fogd meg…
"Jaj, valami csíp!" – Vegyél már fel végre egy kicsit.
S ha végre abbamaradnak a sirámok (mert cicát látunk, vagy csipegető madarat, netán kutyaugatástól hangos a környék), s ha gyanúsan hosszú csend után elhangzik a következő kérdés -
"Kikerüljem a kutyakakit?" - a dörzsölt szülő pontosan tudja, hogy ez csak annyit jelent: Legalább egy perce nem szóltam egy szót sem.
Séta után hazaértünk, ebéd következik. Az étkezéseket valójában két állapot határozza meg: még álmosság (reggeli), és már álmosság (ebéd, vacsora). Ilyenkor aztán a nyűglődés a tetőfokára hág. Nézzük, hogy például egy szimpla ebédnél mit mond – és mit gondol a csemete:
"Nem ízlik a leves". – Nagyon álmos vagyok.
"De ez jéghideg!" – Már arra sincs erőm, hogy a kanalat megfogjam.
"Hadd keverjem meg". – Pillanatokon belül hisztizni fogok.
"Segíts meginni!" – Lehet, hogy ki is borítom.
Ugyanakkor ebben a helyzetben is akadnak kegyelmi pillanatok, amikor beáll egy pici csend. Nem sokáig. A gyermek ugyanis megszólal: "Ez forró! ". A dörzsölt szülő azonban pontosan tudja, hogy ez a kérdés csak annyit jelent: Legalább egy perce nem szóltam egy szót sem.
Ebéd után az áldott békesség ideje következik. Hosszú, nagy alvás – a szülők reménye szerint, illetve apró zümmögés, mert muszáj – a gyermekek vágyaiban. S amikor Borka úgy dönt, hogy páros lábbal veti ki magából nyoszolyája, elősettenkedik, és kezdetét veszi az alkudozás:
"Már Marci is felébredt". – Vissza ne küldj az ágyamba!
"Pisilni kell". – Aki időt nyer, életet nyer.
"Már a másik oldalamra is fordultam, tényleg vége az alvásnak". – Foglalkozzatok már velem.
Esti lefekvés után előkószáló gyermek esetében a kérdéssor kiegészül még azzal, hogy:
"Mikor lesz vége az alvásnak?" – Olyan álmos vagyok, hogy nem látok ki a szememen.
"Mikor lesz már reggel?" – Kíváncsi vagyok, Anyáék lefeküdtek-e már.
"Szomjas vagyok". – Mégsem tudok elaludni, unatkozom, úgyhogy úgy döntöttem, szomjas leszek.
S amikor már minden ötlet elfogyott, következik a mindent eldöntő, utolsó roham. A Kisasszony ártatlan arccal, fél tízkor előkóricál, és tudományos alapossággal kezdi fejtegetni: "Arra gondoltam, hogy holnap délelőtt felveszem a táncolós szoknyámat, és a kockás csatot betennéd a hajamba, de úgy, hogy a hajpántot is odaszorítsa…". A dörzsölt szülő azonban pontosan tudja, hogy ez a gondolatfutam csak annyit jelent: Legalább tíz perce nem szóltam egy szót sem, nem bírok magammal meg a kíváncsiságommal, jaj, de izgalmas késő éjszaka is Apáékkal beszélgetni…
S végül vegyünk egy speciális esetet: hiszti. A gyermekek ilyenkor a legvédtelenebbek, legkiszolgáltatottabbak – saját magukkal szemben. Hiszen bezárják magukat a saját elefántcsonttornyukba, ahonnan egyedül szinte képtelenek kiszabadulni. Nézzük, mit mondanak – és mit gondolnak valójában:
"Nem, ne simogass meg!" – Ugye szeretsz?
"Már el is indulok, megyek világgá!" – Hozzád bújhatok végre?
"Vissza se nézek!" – Szükségem van rád.
Az értő szülő mit tehet? Rejtjelezés nélküli, egyértelmű üzenetet küld:
"Gyere ide, tökfej tódor! Bújj ide, megdédelgetlek egy kicsit. Jaj, kicsi ember, látom, hogy milyen fáradt vagy. Mindjárt lehet pihenni menni, aztán elmúlik a nyűgösséged. Nagyon szeretlek, Vacakom."
Süveges Gergő
